A saját és az idegen. A római kánonképződés

Description
A saját és az idegen. A római kánonképződés

Please download to get full document.

View again

of 14
All materials on our website are shared by users. If you have any questions about copyright issues, please report us to resolve them. We are always happy to assist you.
Information
Category:

Recruiting & HR

Publish on:

Views: 2 | Pages: 14

Extension: PDF | Download: 0

Share
Tags
Transcript
  © 2010 Akadémiai Kiadó, Budapest  Antik Tanulmányok LIV (2010) 239–252  DOI: 10.1556/AntTan.54.2010.2.3  DARAB ÁGNES A SAJÁ ÉS AZ IDEGENA RÓMAI KÁNONKÉPZŐDÉS* A tanulmány a római kánonképződés olyamatának bemutatására tesz kísérletet három szöveghely alapján. A kérdés vizsgálatának megkerülhetetlen kiindulópontja Cicero  Brutus a, amely az első próbálkozás a római irodalmi teljesítmény összegzésére és a görögökéhez viszonyított értékelésére. Ennek az előzménynek a kontextusában vizsgálom az id. Plinius  Naturalis Historia  jának (7, 107–117) és Quintilianus  Institutio  jának (10, 1, 46–131; 12, 10, 1–9) a görög és a római irodalom történetét áttekintő ejezeteit: az alkalmazott módsze-reket (irodalmi komparatisztika, vizuális analógia), a narratív egységek struktúráját szervező szempontokat (kronológia, korszakolás: görög és római, régi és új, műajok szerinti csoportosítás), és igen ontos szempont-ként a szövegek terminológiáját. Mindezek eredményeként kibontakozik a római kánon alakulástörténete, mely a köztársaság korának utolsó századában    vette kezdetét és a Flavius-korban teljesedett ki, s amely a vilá-got birtokba vevő  Imperium Romanum  kulturális identitásának egyik irodalmi ormájaként értelmezhető. Kulcsszavak : kánon, komparatisztika, Cicero, id. Plinius, Quintilianus Mikor az idősebb Cato a III. Antiochos elleni hadjárat során hosszabb időt töl-tött Athénban, ahogyan Plutarchos írja, „állítólag görög nyelven” intézett beszédet a  város lakóihoz, s oratió  jában kiejezte csodálatát a régi athéniak erénye, valamint a város nagysága és szépsége iránt. „Mindez azonban nem igaz” – olytatja előadását Plutar-chos –, mert Cato, jóllehet tudott volna görögül beszélni az athéniakkal, mégis tolmács segítségével érintkezett velük, de Cato véleménye szerint, idézi őt Plutarchos, „az a-théniak megcsodálták beszédének rövidségét és szabatosságát, és hogy amit ő néhány szóval mondott el, ahhoz a tolmácsnak hosszú mondatokra és sok szóra volt szüksége; egyáltalában, úgy vélte, hogy a görögök szavai ajkukról olynak, a rómaiaké azonban szívükből akadnak.” 1 Plutarchos Cato-vitá  jának ez a részlete – a őszereplő jellemén túl – rávilágít va-lami általánosabbra is. Az egynyelvű athéniakkal szemben a görögül és latinul egyaránt beszélni képes római, és a latin nyelvnek a görög szószátyárságával szembeállított cél-szerű tömörsége ugyanazt hivatott megogalmazni: Róma – katonai erejéhez illő – ma-gabiztosságát, sőt ölényét a kultúra világában is, 2  a törekvést, hogy kulturális értelem-ben is kiterjesszék azt a hatalmat, amelyről a olytatásban, az Antiochos ölött aratott győzelem utáni ünneplésről szólva Plutarchos ezt írja: Róma „megtelt örömmel, min-denelé áldozatokat mutattak be, és a népet eltöltötte az a büszke tudat, hogy képes úrrá lenni a öldkerekségen és minden tengeren.” 3   1  Plut . Marcus Cato  12, 4–5. A magyar ordítást az alábbi kiadás alapján idézem:  Plutarkhosz  : Párhu-zamos életrajzok I. Fordította  Máthé     E.,  jegyzet és utószó  Hegyi    D . Budapest 2001. 2    E. S.   Gruen : Cultural Fiction and Cultural Identity. APhA 123 (1993) 13. 3  Plut.  Marcus Cato  14. * A IX. Magyar Ókortudományi Konerencián (Pécs, 2010) elhangzott előadás kissé bővített változata.  240 DARAB ÁGNES Plutarchos Catónak a görög műveltséggel és tudományokkal szemben nyíltan hangoztatott, közismert megvetését számos történettel illusztrálja. 4  Ezek a történetek ugyanakkor jól mutatják a Catóéval ellentétes másik oldalt is, vagyis azt, hogy a görög műveltség vonzereje akkor már ellenállhatatlan volt, elsősorban a római ifúság köré-ben. S ha Cato a görög kultúra elterjedése esetén Róma végromlását vizionálta, állás-pontjáról – miként Plutarchos a gondolatmenet lezárásában büszkén ogalmaz – „az idő bebizonyította, hogy rosszakaratú jóslása csak hiú ecsegés volt, mert Róma akkor emelkedett hatalma csúcspontjára, amikor alai közt a görög tudomány és műveltség otthonra talált.” 5  Amikor a Római Birodalom keretein belül élő görög Plutarchos a Kr. u. 2. század elején lejegyezte a római történelem emblematikus alakjának, a Kr. e. 3–2. század rigoró-zus polihisztorának, Catónak itt idézett megnyilatkozásait, majd reflektált rá, valójában a római kultúrtörténet legnagyobb jelentőségű olyamatát összegezte. Cato oppozíci-ója és Plutarchosnak ezt az oppozíciót eloldó, Róma és a görög kultúra egymást erő-sítő szimbiózisát valló álláspontja valójában kezdete és vége annak a mintegy 500 éves olyamatnak, amelyben Róma a görög kultúrához képest is  kénytelen volt keresni és megogalmazni önmaga történelmi helyét. Róma katonailag és politikailag domináns pozícióba jutott ugyan, de a görögök kulturális és tudományos teljesítménye elülmúl-hatatlannak látszott. Ebben a hellén vagy inkább hellenizált, szélesebb kulturális keret-ben is meg kellett teremtenie a maga helyét, méghozzá úgy, hogy a katonailag-politikai-lag már megszerzett dominanciája egyszersmind ebben az összeüggésben is érvényre  jusson. Ez a helyzet nem a passzív beogadó szerepét hívta életre a rómaiakban, amelyre egyébként is alkalmatlanok lettek volna. Ehelyett a római tradíció és a görög kultúra kö-zött életre kelt egy olyamatos interakció, amelynek során a rómaiak megogalmazták, a görögök pedig újraogalmazták saját kulturális identitásuk jelentését. A római identitás artikulálásának sokéle módja volt: mítoszok manipulálása, tör-ténetvariánsok elhallgatása, hagyományok újraormálása, legendák és fikciók terem-tése. 6  A különbözőajta abulák hangsúlyainak eltolása, egyes részleteinek elhallgatása  vagy átalakítása mellett idővel megjelent egy másik, már puszta jelenségként is jelentő-séggel bíró megoldás: a saját teljesítmény számbavétele, több szempont szerinti, első-sorban a görög teljesítményhez viszonyított értékelése és mindennek irodalmi ormába öntése. Ennek eredményeképpen születtek meg az első irodalomtörténeti áttekintések, amelyekben az is ormálódni kezdett, amit kánonképződés nek 7  nevezünk. Quintilianus  Institutió  jának idevágó híres részletében láthatjuk ennek a olyamatnak nem a tetőpont- ját, legkevésbé sem a lezárását, hanem a legteljesebb kiejtését. Ennek az alapját jelentős 4  Plut.  Marcus Cato  22–23. 5  Plut.  Marcus Cato  23. 6    E. S. Gruen például az Aeneas-monda alakulástörténetével illusztrálja ezt: i. m. 3–9. 7  A kánonogalmat Rohonyi Zoltán elogásában használom. Olyan történésként, amelyben az iroda-lom önmozgása összekapcsolódik az intézményes autorizáció ormáival:  Rohonyi Z  .: Kánon, kánonképződés, kanonizáció. In:  Rohonyi Z  . (szerk.): Irodalmi kánon és kanonizáció. Budapest 2001. 7–9.   A SAJÁ ÉS AZ IDEGEN 241 mértékben az teremtette meg, hogy Quintilianus irodalomtörténete egyben a hasonló előzmények összegzése is, azoké a római irodalomtörténeti előzményeké, amelyek Cice-ro retorikai tárgyú műveivel, a  De oratore  és az Orator   egyes ejezeteivel, de mindenek-előtt  Brutus ával veszik kezdetüket. Cicero Brutusa A  Brutus  a római retorika történetét tekinti át a kezdetektől Cicero koráig. Ez az összegzés többéle szempont szerint szerveződik. Az alap, amire épül, a kronológia, amely ugyancsak többéleképpen érvényesül. Az áttekintés nem a római, hanem a gö-rög retorika történetével indul, 8  amely ennek az ars nak a kezdete, a római szónoklatnak közvetlen előzménye és – mint látni ogjuk – viszonyítási pontja egyszerre. Cicero a görög retorika történetében, ugyancsak kronológiai alapon, három korszakot különít el: a retorika Periklés előtt, 9  majd Periklés korában, 10  végül a Periklés utáni szónoklás. 11  Így jut el a történetileg megragadható kezdetektől Démosthenésig és phaléróni Démét-riosig. Ezután következik a római retorikának értelemszerűen jóval részletesebben ki-ejtett története, 12  amelyet Cicero ugyancsak a történetileg megragadható kezdetektől kiindulva ad elő. A jelenig tartó áttekintésben öt egymásból szervesen építkező korsza-kot különít el, 13  amelyek közül a jelent tárgyaló utolsó korszak két kiemelkedő szónoka Hortensius és maga Cicero. A kronológia mellett a másik rendező elv a művészi ejlődés, az evolúció   gondola-ta, ami a retorika technikai tökéletesedését jelenti. Cicero ugyanis mind a görög, mind a római retorika történetét lineáris olymatként mutatja be. A régieknek dokumentu-mokkal már nem igazolható, csak az emlékezetben enntartott megítélése után szerinte Periklés, 14  illetve Cethegus 15  az, aki már biztonsággal szónoknak nevezhető, s a retorika tökéletesedésének okozatosan elelé ívelő olyamata végül Démosthenés, illetve Cicero teljesítményében éri el tetőpontját. A ejlődés elvére épített retorikatörténet a szóhasz-nálatban is konzekvensen kiejezésre jut. Periklés mindenajta erénye mellett szóno- 8  Cic.  Brut.  25–52. 9  Cic.  Brut. 27: ante Periclem A latin szöveget az alábbi kiadásból idézem:  M. Tulli Ciceronis  Rhetorica, om. II. Recognovit brevique adnotatione critica instruxit  A. S. Wilkins . Oxonii (1903) 1988. 10  Cic.  Brut. 28–31: post Pericles. 11  Cic.  Brut.  32–38: Exstitit igitur iam senibus illis, […] Isocrates, 12  Cic.  Brut. 52–329. 13    M. von Albrecht:  A római irodalom története I. Ford. Tar I  . Budapest 2003. 398: A legrégibb szóno-kok (52–60), Cato Maior és kortársai (61–96), a Gracchusok kora (96–126), Crassus és Antonius nemzedéke (127–228), végül Cicero és Hortensius, valamint a kortársaik (228–329). 14  Cic.  Brut. 27: amen ante Periclem, cuius scripta quaedam eruntur, […] littera nulla est, quae quidem ornatum aliquem habeat et oratoris esse videatur. 15  Cic.  Brut. 57: Quem vero exstet et de quo sit memoriae proditum eloquentem uisse et ita esse habitum, primus est M. Cornelius Cethegus.  242 DARAB ÁGNES ki képességét tekintve volt clarissimus . 16  Isokratés magnus orator   és  perfectus magister    volt, 17  Lysias iam prope perfectum , Démosthenés pedig  perfectum et cui nihil desit  . 18  Egy-egy szónok teljesítményének megítélése és elhelyezése a ejlődés olyamatá-ban két szempont szerint történik: a stílus és a mondatszerkezet alapján. A szónoknak e kettőben megmutatkozó areté   ja, illetve virtus a az, ami kijelöli a helyét a retorika tö-kéletesedésében. 19  A stílusban és a mondatszerkezetben megmutatkozó erények alapján megállapított minősítésekből elépülő clarus – magnus  –  prope perfectus  –  perfectus  okozásban amellett, hogy a olyamat történetisége és evolúciós volta kapja meg nyelvi ormáját, kirajzolódik egy görög rétorkánon, amelyet Periklés, Isokratés, Lysias és Dé-mosthenés alkotnak. A római retorika áttekintése annyira részletes és szerteágazó, hogy azon belül nem mutatkozik meg a római ars dicendi  kibontakozásának hasonlóan line-áris útja, illetve a olyamat kiemelkedő jelentőségű szereplőinek nyelvileg konzekvens minősítése. Cicero hosszas ejtegetéseiből azonban mégis ormálódni látszik egy római rétorkánon, amelyet a következő szónokok alkotnak: Cethegus az elsőség okán, 20  Cato Maior, 21  akiben minden szónoki erény megvolt, de archaikus nyelvezete miatt ez már eledésbe merült, Antonius és Crassus, akik elsőként voltak méltó versenytársai a görö-göknek, 22  végül Hortensius és az ő nagysága mellett elnövekvő Cicero. Mindeközben a legkülönélébb összeüggésekben él az összehasonlítás módszeré- vel. A comparatio Cicerónak a  Brutus ban általában is alkalmazott ő módszere. 23  Össze-hasonlítja az új generációkat az elődökkel, minden nemzedéken belül az egyes szóno-kokat 24  egymással: mennyire jellemzi egyiket-másikat a magasztos/emelkedett, illetve az egyszerű/tiszta stílus. A római retorika haladását a technikai tökéletesedésig a szob-rászat és a estészet ejlődésével hasonlítja össze. 25  A vizuális analógia ugyanazt az evo-lúciót követi, mint az a olyamat, amelyet illusztrálni hivatott. A mindössze négy szob-rászból álló kánonban Kanachos szobrászata még rigidior  , Kalamisé dura sed molliora , Myróné már  pulchra , Polykleitosé pedig  pulchriora et plane perfecta . 26  Így van ez a es- 16  Cic.  Brut.  28. 17  Cic.  Brut.  32. 18  Cic.  Brut.  35. 19    E. Fantham : Cicero’s  Brutus  and Orator  . In: G. A. Kennedy  (Ed.): Te Cambridge History o Literary Criticism, Vol. 1: Classical Criticism. Cambridge 1989. 236–237. 20  Cic.  Brut. 57: primus est M. Cornelius Cethegus… 21  Cic.  Brut. 61: Nec vero habeo quemquam antiquiorem, cuius quidem scripta proerenda putem… 22  Cic.  Brut. 138: Nam ego sic existimo, hos oratores uisse maximos et in his primum cum Graecorum gloria Latine dicendi copiam aequatam. 23    E. Fantham : i. m. 236. 24  Mint például a leglátványosabb, a mű tetőpontját jelentő Hortensius–Cicero összehasonlítás: Cic.  Brut  . 317–330. 25  Cic.  Brut. 70. 26  Ezt a sort Cicero valójában az Orator   9. caputjában ejezi be: Itaque et Phidiae simulacris, quibus nihil in illo genere perfectius  videmus (kiemelés tőlem, D. Á.). Cicero szobrászkánonjának esztétikatörténeti megítéléséről lásd:  J. J. Pollitt:  Te Ancient View o Greek Art: Criticism, History and erminology. New Haven–London 1974. 60.   A SAJÁ ÉS AZ IDEGEN 243 tészetben is, és – mint Cicero megogalmazza – „talán minden egyéb dologban ez megy  végbe: mert nincs semmi, ami keletkezésének a pillanatában már tökéletes is.” 27  Végül a római retorika teljesítményét – részleteiben és egészében is – a görög előzményekhez méri. Mindaz tehát, ami a  Brutus  szövegében testet ölt, egy művészet előzetesen megál-lapított és következetesen alkalmazott kritikai szempontok szerint elvázolt komparatív ejlődéstörténete, melynek során ez a kritikai áttekintés – éppen e szempontok szerinti összehasonlítás eredményeként – néhány nevet kánoni rangra emel. Korántsem előzmények nélkül. 28  Aristotelés, a  Retorika harmadik könyvében megállapított két stílus- areté   val (világosság, illőség) és Teophrastos, a Stílus ról írt ér-tekezésében megállapított további két areté   val (egyszerűség, díszítés), hosszú időre, így Cicero és Quintilianus számára is követendő példát adott a stílus vizsgálatára, másrészt pedig lehetővé tette, hogy az egyéni teljesítményeket objektív szakmai szempontok sze-rint lehessen megítélni és összehasonlítani. A hellenizmus korában, a múlt idealizálásának és az egyéni teljesítmény előtérbe állításának jegyében megszülettek az első kánonok is. A szobrász- és estőkánonok a 3. századi Xenokratés és karystosi Antigonos művészettörténeti munkáira, 29  a költő-kánonok az Alexandriában tevékenykedő bizánci Aristophanés és követője, Aristarchos szöveg- és irodalomkritikai munkáira vezethetők vissza. 30  A rétorkánonok vagy Ale-xandriában, vagy Pergamonban ormálódtak ki a Kr. e. 2–1. század olyamán. Közülük az egyedüliként ennmaradt híres, úgynevezett 10 szónok kánonja legkésőbb a Kr. e. 1. században már bizonyosan létezett. 31  Ugyancsak volt már előzménye a  Brutus ban al-kalmazott vizuális analógiának is, amelyet eltehetően Poseidónios közvetített Cicero számára. 32  Mi az hát, ami túlmutat ezeken az előzményeken? Egyrészt az, hogy Cicero mind-ezeket sikeresen alkalmazva először ad szisztematikus kritikai áttekintést a római szó-noklat ejlődéstörténetéről. Máselől a Cicero  Brutus a előtti időkből egyetlen irodalmi műaj teljes történetének kritikai áttekintése sem ismeretes. Ám a  Brutus  igazi jelentő-sége, túl az elsőségen, abban van, hogy az összehasonlítás módszerét nemcsak a római szónokok értékelésében alkalmazza, hanem az aemulatio  szellemében a római teljesít-ményt a göröggel veti össze, s ezzel egész művét az irodalmi ejlődés olyan új értelmezé-sére alapozza, amelynek ő eszköze a komparatív kritika. 33  A ejlődés már nemcsak azt a 27  Cic.  Brut. 71: Et nescio an reliquis in rebus omnibus idem eveniat: nihil est enim simul et inventum et perectum. A  Brutus ból vett idézeteket a magam ordításában közlöm. 28  Erről lásd:  J. J. Pollitt:  i. m. 58–60;  E. Fantham:  i. m. 232–237. 29  A két mester művészettörténetének jellegéről és jelentőségéről lásd  E. Sellers:  Te Elder Pliny’s Chapters on the History o Art (  K. Jex-Blake  ordításával). Chicago (1896) 1968. XVI–XX. 30   G. A. Kennedy:  Alexandrian Philology. In: G. A. Kennedy  (Ed.): Te Cambridge History o Literary Criticism, Vol. 1: Classical Criticism. Cambridge 1989. 205–208. 31   G. A. Kennedy:  Quintilian. New York 1969. 106;  J. J. Pollitt:  i. m. 60. 32   G. A. Kennedy:  i. m. (1969) 118;  J. J. Pollitt:  i. m. 61–62. 33    E. Fantham:  i. m. 236.
Related Search
We Need Your Support
Thank you for visiting our website and your interest in our free products and services. We are nonprofit website to share and download documents. To the running of this website, we need your help to support us.

Thanks to everyone for your continued support.

No, Thanks